A "béke vallása" és az európai irodalom 1.

Ebben a sorozatban azt szeretném bemutatni, hogyan látja/látta az irodalom az iszlámot. Egészen napjainkig nem volt igény az "úgynevezett" politikai korrektségre, amely tulajdonképpen az iszlám sérthetetlenségét és felsőbbségének elfogadását takarja napjainkban. Íróink és költőink tollából számos - az iszlámot kritizáló - írás került már ki eddig is, sok ezek közül a művek közül sokat a legszebb irodalmi alkotásaink között tartanak számon.
A Mozart opera modern színpadravitele körüli botrány már így is súlyos csapást mért a kultúránkra, és a művészeteink szabadságára. Vajon további művek is áldozatul esnek az iszlám európai térnyerésének?

Jelenleg egyik kedvenc regényíróm, a finn Mika Waltari regényét olvasom Konstantinápoly meghódításáról. A regény címe Johannesz Angelosz. A főhős egy frank-görög származású, negyven év körüli harcos, aki 1452. karácsonyától 1453. május 29-ig, Konstantinápoly elestéig a városban tartózkodik, és átéli a város ostromát.

A regényben számtalanszor említésre kerülnek a törökök kegyetlenkedései. Ma a leírásokat a mainstream média, és vezető politikusok mindenképp "politikailag inkorrektnek" írnák le, pedig mindez kultúránk része; a török elleni küzdelem pedig az európai történelem része. Ezt utólag ne is próbáljuk meghamisítani. Ezért megelőző csapásként az alábbi sorozattal szeretnék kedveskedni török és iszlamista olvasóinknak. Hogyan látja az európai irodalom az iszlám "békés" terjesztését.

Az első szemelvény Mohamed szultán kegyetlenkedéseiről ír (Murad riválisa):

"[...] A janicsárok természetesen háborút akarnak [...] ez az egyetlen mesterségük. Keresztények gyermekei, akiket az iszlám hitében neveltek. Ezért buzgóbbak hitükben, mint maguk a törökök. Nem nősülhetnek, nem távozhatnak táborukból, nem tanulhatnak semmiféle kézművességet, vagy mesterséget. Természetesen éktelenül haragudtak, amikor Karamania fejedelme behódolt, és ők nem jutottak az áhított háborúhoz. Mohamed hagyta, hogy kiabáljanak [...]. Ő maga három napra bezárkózott a sátrába. A kereskedők adtak neki egy görög rabnőt, akit az egyik szigetről raboltak el. A lány tizennyolc éves volt, szép, mint a nap. A neve Iréne volt. Vele töltött a szultán egész három napot, senkinek sem mutatkozva. A janicsárok üvöltöztek [...] a sátor körül. Nem akartak olyan szultánt, aki háború helyett a szerelem gyönyöreit választja, és az imáit is elhanyagolja egy rabnő kedvéért. A tisztek nem tudták megfékezni a janicsárokat, feltehetőleg nem is akarták.
[...]
Miután a janicsárok fölrúgták fazekaikat, féktelen őrjöngésbe lovagolták magukat, (a szultán) végre kijött a sátorból, kezében rózsával, álmos szemmel, egy meglepett ifjút alakítva. A janicsárok visongva nevettek, amikor megpillantották, rögökkel és lócitrommal kezdték dobálni, de ügyelve, nehogy eltalálják, és így kiabáltak: Miféle szultán vagy te, hogy kardodat rózsára cseréled fel? Mohamed így kiálltott: Ó, tertvéreim, nem tudjátok, mit beszéltek! Ha látnátok őt, nem korholnátok engem. A janicsárok még jobban tűzbe jöttek, és üvölteni kezdtek: Mutasd meg nekünk a görög lányt, mutasd meg nekünk, akkor talán elhisszük. Mohamed ásítozott, mint egy hülye, visszament a sátorba, és a karjánál fogva kivonszolta az ártatlan és rémült lányt, aki félmeztelenül, szégyenkezve igyekezett eltakarni az arcát.

Azt a látványt sohasem felejtem el [...]. A janicsárok tar fejét, kis kontyukkal, mivel nemezfövegüket is a földhoz csapták, és a lábukkal taposták meg. Mohamed szenvedélyes arcát és sárga színű ragadozó szemét. A lányt, aki szebb volt Karamania tavaszánál. Mohamed elrántotta a kezét arca elől, és az utolsó ruhadarabokat is letépte róla, a janicsárok elé lökte, hogy azok visszahőköltek, megszédülve arcának szépségétől és testének hibátlan fehérségétől. Nézzétek kedvetekre, kiáltotta Mohamed, nézzétek, és ismerjétek el, hát nem méltó szultánotok szerelmére? Arca elsötétült a haragtól, eldobta kezéből a rózsát, és parancsot adott: Hozzátok a kardomat!
A lány a földön térdelt, lehajtott fejjel, és kezével takarta meztelenségét. Miután megkapta kardját, Mohamed egyetlen csapással levágta (a lány) fejét, úgyhogy a nyakából a vér a legközelebb álló janicsárokra fröcskölt. A janicsárok ijedtükben felordítottak, nem akarva hinni szemüknek, és eszeveszetten hátráltak társaik felé [...]. Mohamed csak ennyit mondott: Kardom a szerelem kötelékeit is el tudja vágni. Higgyetek a kardomnak!

Egyelőre a könyv felénél tartok, de lesznek még idézetek belőle. Bár a fenti idézet nem tekinthető dokumentációnak, azért Mika Waltari minden könyvéhez részletes kutatást végzett, így hitelesen tudta felvázolni egy-egy korszak hangulatát és a zajló eseményeket. Az európai középkorban és kora újkorban az iszlamofóbia alapja nyilván nem az iszlám békés terjedése volt, nem tekinthették a tolerancia vallásának, sőt valószínű, ha valaki ilyet állított volna - ismerve a kortásak vérmérsékletét, minimum máglyán, vagy négy várfalon kitűzve végezte volna. A kortársak jól látták, mekkora veszélyt is jelent az iszlám a keresztény-zsidó, európai világra (és egyáltalán: minden nem-muzulmánra), ennek a hiteles vélekedésnek az öröksége köszön ránk az irodalomból.

További szemelvények hamarosan.