Emlékszünk még?

Épp most néztem meg a "World Trade Center" c. filmet Nicolas Cage főszereplésével, és felidéződött bennem néhány emlék, és megfogalmazódott néhány kérdés.

Csak úgy emlékeztetőül:

Emlékszik még a kedves olvasó, mit csinált, amikor meghallotta a híreket a támadásról? Én igen. Én otthon voltam, édesapámmal hallgattuk a rádiót, és azt hittük, egy regényt, vagy moziműsort mutatnak be. Aztán édesapám bekapcsolta a televíziót, és láttuk, hogy amit hallottunk, az valóság.
Emlékszünk még az első sokkra? Milyen hihetetlennek tűnt, hogy egy békésnek induló keddi napon egy új korszak sötét felhője borította be az eget. Aznap, azon az órán vége volt a 20. századnak. Azon az órán lezáródott a korszak, amikor hadseregek állnak egy háborúban egymással szemben, és katonák harcolnak katonák ellen. Az új célpont a civil lakosság. Terhes édesanyák, iskolatáskával az iskolába igyekvő gyerekek, a reggeli kávétól ébredező munkábaigyekvők az új célpontjai "Allah harcosainak".
Emlékszünk még a képekre, amikor a füstölgő épületből kétségbeesett emberek ugráltak ki, életüket menteni próbálva? Emlékszik a kedves olvasó a zuhanó testekre? Az utcán pániktól sikoltó és síró emberekre? Hány szerelmes ifjú tért aznap este egyedül nyugovóra, párnájába sírva, ahol reggel még kedvesét csókkal ébresztette? Hány kislány kérdezhette aznap este édesanyját, hogy édesapja mikor jön haza? Mi járhatott aznap este azok fejében, akik elvesztettek valakit?

Aznap megmutatta az iszlám az igazi arcát, és ezen azóta sem változtatott. Ha az iszlám a béke vallása lenne, aznap tiltakozó muszlimok ezrei vonultak volna ki az utcákra, és közösen küzdenénk ma is a terroristák ellen. Ehelyett mi történt? Emlékszik a kedves olvasó az aznapi hírekre? Palesztínában, Irakban és Afganisztánban 2001. szeptember 11-én muszlimok ezrei vonultak az utcákra és gépfegyvereikkel a levegőbe lövöldözve ünnepelték "Amerika bukását" és éltették Bin Ladent.
Azóta sem hangzott el muzulmán részről, hogy a történteket a muszlim vezetők és a muszlim nép elítéli... ehelyett nap mint nap halljuk a híreket, hogy épp min vannak megsértődve, hogyan érzik magukat megbántva. (Mint tudjuk a legújabb hisztijük a 300 c. film.)
Ha az iszlám a béke vallása lenne, az elmúlt éveket csende visszahúzódásban töltötték volna a hívők, legalább addig, amíg túltesszük magunkat a sokkon, legalább addig, amíg a gyászunk tart. De a muzulmánok meggyalázzák viselkedésükkel a halottaink emlékét. Közös gyász helyett csak vádaskodnak, számonkérnek, önös érdekeiket hangoztatják. Többet, többet akarnak... még, még, még!!
Míg a vádaskodás és sérelmezések folynak, Európa is elszenvedett két nagyobb terrortámadást. Testvéreink százai haltak meg - ártatlan civilek - Madridban és Londonban. És a karikatúrabotrány kapcsán a legnagyobb vívmányunk, a szólás szabadsága is óriási érvágást kapott. Mindezt a legkisebb muzulmán részről érkező részvét, vagy megbánás sem követte. A londoni támadások másnapján muzulmán vezetők felkeresték Tony Blair miniszterelnököt, és aggodalmukat fejezték ki, hogy az eset esetleg hátrányos helyzetbe hozza majd a muzulmánokat. Kérték a miniszterelnököt, hogy nyilatkozzon arról, hogy a terrorcselekmények és a muszlim vallás közt nincs összefüggés. Kérték, mondja ki nyilvánosan, hogy az iszlám a béke vallása.
Az áldozatok hozzátartozóinak ezt a megaláztatást szeretteik halálának másnapján kellett meghallgatniuk.

Ha legközelebb elváltok a kedveseitekkel, nézzetek a szemébe, és egy pillanatra jusson eszetekbe, milyen szörnyű lenne, ha soha többet nem látnátok egymást. Próbáljátok egyszer beleélni magatokat azok helyébe, akik akkor reggel ugyanúgy elbúcsúztak a kedveseiktől, és talán meg sem fordult a fejükben, hogy az aznap reggeli puszi, az utolsó, amit adnak egymásnak. Vajon joga van-e bárkinek is önös érdekektől vezérelve, vallási fanatizmusból, elszakítani egymástól a szeretteket. Ha legközelebb a metróban egy kisgyermekét babusgató anyukát láttok, jusson eszetekbe, hogy olyan emberek élnek köztünk, akiknek e látvány kapcsán az jut eszükbe, hogy ha felrobbantaná őket, akkor a paradicsomban szüzek várnának rá. Nézzetek az anyuka szemébe, és gondoljatok rá, hogy akik Londonban a terrorcselekményeket elkövették, talán egy ugyanilyen anyukával szemben ültek, aki talán épp élete legboldogabb percei egyikét élhette át, amint gyermekét ölelte. Talán épp a jövőt tervezgette, elképzelte, hogyan kíséri el az iskolába az első nap, milyen büszke lesz rá, ha egyetemre megy, de lehet, hogy a holnapi állatkerti láto... BUMMMMM! Insallah!
Egy idióta vallási fanatikus másképp akarta!

Ezek után a szörnyű tettek után vajon van-e bárkinek is joga, akiben a legcsekélyebb emberi érzelmek is vannak, kiállni, és büszke muzulmánnak vallani magát? Megengedhetjük-e, hogy ezeket a pusztító, romboló elveket a szomszédságunkban terjesszék?

Számomra az iszlám elvei és minden fajta iszlámmal kapcsolatos szlogen hangoztatása egy szinten van bármilyen más néppusztító, gyilkos elvrendszer ideológiájával. Ha muzulmánt látok vallási öltözetben, nem tartom többre, mintha egy fiatalt látnék náci egyenruhában. Az "Allahu akbar" felkiálltás az én füleimnek "Sieg heil". A Korán számomra a Mein Kampf. A muszlimok az elmúlt években minden egyes tettükkel rászolgáltak, hogy kivívják megvetésünket. A saját életünket nem fogjuk alávetni a politikai korrektségnek. Az iszlámnak nincs többé létjogosultséga a nyugaton.